Nemrég nyitott ózdi áruházban vásárolok. Nézegetem a polcok kínálatát. Kézbe veszek egy-egy apróságot, megvizsgálom, aztán szépen visszahelyezem a helyére. Annyira nem fontos…

Ma már rutinom van ebben. Régebben még a kosárba/bevásárlókocsiba is beraktam dolgokat, aztán a következő körben meg vissza ki oda, ahonnét elvettem.

Most is tulajdonképpen sajtért ugrottam be. Persze ennyivel nem ússza meg a tárcám. Beteszek még két csomag bazsalikomot, meg egy tasak tárkonyt. Odébb még egy palack tonic meg egy jegeskávé teszteli, mennyire tudok ellenállni a kísértésnek.

Ellen tudok állni mindennek. Csak épp a kísértésnek nem. Ebben a melegben muszáj megvennem ezeket is. Négyszáz forintos luxuskiadás… Mindegy. Egyszer élünk!

Bóklászás közben csilingelő gyermeki hangra leszek figyelmes. Két szőke, kék szemű kislány, mint két kis könnyű nyári ruhácskába bújtatott angyal csacsognak egymással. Egyikük öt, a másik olyan hét éves forma lehet. Mögöttük édesanyjuk pár lépéssel tolja a kocsit.

A fagyasztópultoknál megáll és a két lány után szól:

- Kértek jégkrémet?
- Igeeeen! – érkezik azonnal a boldog felelet és már ott is a két tündér. Lábujjhegyre pipiskednek és úgy nézegetik a jeges finomságokat a láda mélyén.
- Milyet kértek? – érdeklődik az anyuka. – Vaníliásat vagy epreset?
- Vaníliásat! Vaníliásat! – lelkendezik a hugi meg a nővére. Ragyog az arcuk.
- Miért nem epreset? – állítja le az ujjongást a nő. Hangjában némi csalódottság és értetlenség keveredik.
- Vaníliásat szeretnénk – ismétli meg a nagyobb testvér. Kicsit bizonytalan a hangja.
- Miért nem inkább epreset? – ismétli meg a szülő a kérdést. – Hmmm? – erősít rá.

A gyerekek csak állnak, az anyjuk meg határozott mozdulattal kiveszi a jégkrémeket és bedobja a kocsiba. Epres finomságot kapnak a lányok. Az is finom, hát tessék annak is örülni. Nem örülnek. Legalábbis nem annyira, amennyire a kocsit toló nő elvárná tőlük.

Odébb sétálok, nem látom, mi lesz a vége. Csak remélem, hogy nem kerül vissza a hűsítő édesség a helyére.

Épp a sajtoknál válogatok, számolgatom, melyik éri meg jobban ár – érték arányt tekintve, amikor elfojtott indulattól remegő, sziszegő női hang üti meg a fülem. A hang irányába fordulok.

Szerencsém van, csak a fülemet éri a verbális agresszió. Az iménti kislányok közül a nagyobbiknak azonban nincs ilyen mázlija, mert vékony nyaka törékeny ívén másodpercnyi idő alatt három kemény, kegyetlen és hideg nyakleves csattan. Erre mondják azt, hogy üti, ahol éri.

Szerencsére egy pillanatra találkozik a tekintetünk és hát tudok én úgy nézni, hogy szavak nélkül is érteni lehet belőle… A nő azonnal befejezi. Indulattól elkeskenyedett száját elhúzza és egy pillanat alatt sarkon fordul.

Szólnék. Nem teszem. Lehet, hogy csak rontanék a helyzeten. Sőt, egészen bizonyosan. De fáj. Nekem is. Talán még jobban, mint a kislánynak, aki némán, könnybe lábadt szemmel próbál lépést tartani az odébb siető nővel, aki a kisebbik tesót szinte vonszolja maga mellett. Fáj, hogy nem tettem semmit. Hogy nem tehettem semmit. Bánt a dolog. Még most is, amikor ezeket a sorokat írom.

Igazából ami megdöbbent, az, hogy a kislány szemmel láthatóan megszokta már a történteket. Semmi hiszti, semmi nagyjelenet. Semmi „megmondalak apunak” vagy mit tudom én, bármi, ami sejtetné, hogy kisiklás volt ez az egész és nem ilyen „nevelés”, amiben részesül. Semmi, csak néma könnyek a szemében.

Eszembe jut egy régi tanítványom, aki mindannyiszor, amikor dicsérően meg akartam simogatni a fejét, megérinteni a vállát biztatóan, mindig ijedten, hunyorogva húzta be a nyakát. Sejtettem, mi áll a háttérben. Mikor megismertem az apját és az anyját, már tudtam is. Az ő helyzetét akkor sikerült megnyugtatóan megoldani. Az édesanyja megváltozott, apja meg elment. Fontosabb volt számára az alkohol.

Persze ez itt egy másik eset. De azért gyanítom, hogy mégiscsak odalesz a jégkrém.

Meg annál sokkal, de sokkal több…